A dolog ott kezdődött, hogy 12.30-kor indult a gépem, és 10-kor az útlevelemnek még híre-hamva sem volt. Tomókámtól került elő, 11 körül...

Érkezés után rögtön meggyűlt a bajom a ferdeszemekkel. A retiküllel (ami egy hihetelenül nagy bicikliszállító táska), szállnék ki a metróból, ahogy kinyílik az ajtó, 30 kínai nekiáll betódulni, meg se várva, hogy kiszálljak. Kénytelen voltam felemelni a hangom.

Elbumliztam az őrült Ralph lakhelyére, battersea-be, az Atherton és az Abercrombie utca sarkára.

Elfelejtettem a házszámot, de ösztönösen odamentem az utca legpusztultabb házához,
és mit tesz Isten, pont az volt az övé... Csöngetek, semmi válasz. Hamarosan megjön Ralph, vékony ember, oldalt hosszú, fent kihullott hajjal, éles arccal, üdvözöl, majd elmondja, hogy elvesztette a kulcsot, és nem tudunk bemenni a házába.
 
Végül bemászott az ablakon, benn talált egy pótkulcsot, a másik zár tartalékkulcsát meg én találtam meg egy köbméter tüzifa átrakása után a kertben, a vízóra alatt.
 
A ház belül leginkább egy szemétdomb-múzeumra emlékeztet, minden mocskos, dohos és még a szemét sem jóleső, friss, kurrens szemét, hanem régi szar. 99999999 tárgyat számoltam össze, de eluntam. Tényleg, lépni nem lehet, mert mindenhol fekszik valami keresztben előtted.

itt aludtam, amíg át nem futott előttem a patkány méretű pók.

itt él a doktor úr, aki egyébként addiktológus.

ez itt kérem az 500.000 fontot érő ház konyhája.

Patika-szerű gáztűzhely, a finom ételek szülőhelye.

lubickolni itt lehet

évtizedek óta így lehet hagyva...